10.000 éven át kénytelenek voltunk együtt létezni a civilizáció
elkerülhetetlen hozományával: a szennyvízzel, az emberi hulladékkal, amely a
mai napig halálos áldozatokat szed világszerte. Rövid történeti áttekintésünket
olvashatják.
A neolitikus korszak előtt, amíg az emberiség vadászó-gyűjtögető életmódot
folytatott, minden erőforrás megújuló volt. Számtalan forrásból elérhető volt
az ivóvíz, és a létesítmények e lelőhelyek köré csoportosultak. Kihasználtuk
ezeket a természet adta forrásokat, és minden hulladékunk visszakerült a
körforgásba. Ebben az értelemben nem különböztünk különösebben a többi fajtól.
Ez teljes egészében megváltozott, amikor az emberek elkezdtek termelni és
kereskedni. Időszámításunk előtt 8500 körül, a neolitikus időszakban a termelés
és a kereskedelem elterjedt a központi településeken, ahol sokan laktak. Közös
jellemzőik a magas forgalom, a politika, és hát… a szennyvíz.
Az első higiéniai létesítmény az az emésztő- vagy vízgyűjtő gödör volt,
amely i.e. 4000 körül jelent meg Babilonban. Ez nem volt más, mint egy egyszerű
földbe ásott gödör, amely a salakanyagok összegyűjtésére szolgált. Ehhez
hasonló építmények aztán a birodalom számos mezőgazdasági területén
megjelentek. A babilóniaiak addigra már kifejlesztettek egy hidraulikus
rendszert a víz szállítására, és ezt a rendszert alkalmazták később az ürülék
elszállítására ezekbe az emésztőgödrökbe, amelyre aztán vödrökből vizet
öntöttek. Ők telepítették az első agyagból készült csöveket is. Megjelent tehát
a szennyvíz, a civilizáció kísérője a mai napig, és az ezzel járó első
higiéniai intézkedések.
Bár a vízellátás a városokban létezett addigra, egészen i.e. 3000-ig
váratott magára az első csatornarendszerhez kötött latrinahálózat, amelyet
Mohenjo-Daro-ban telepítettek az Indus-völgyben (a mai Pakisztán területén). A
lakosok vízzel öblítették le a latrinákat, amelyekből a lefolyó szennyvíz
összegyűjt a csatornahálózatban, hogy aztán emésztőgödrökbe vagy az Indus
folyóba kerüljön. Azonban a lakosság növekedésével a szennyvízzel járó
problémák is egyre nagyobbá és komplexebbé váltak, hiszen elkezdtük szisztematikusan
beszennyezni a folyóinkat.
Az ókori görögök széles folyók hiányában használták először a szennyvizet a mezőgazdasági területek tápozására. Néhány városban a csatornarendszer a város szélére szállította a szennyvizet egy lerakóhelyre, ahonnan egy csőrendszeren keresztül eljuttatták a mezőgazdasági területekre.
Kép: Mohenjo-Daro romjai, hatalmas fürdővel a felszínen.
Fotó: ©Saqib Qayyum
A higiénia koncepciója a Római Birodalom alatt alakult ki, ennek jegyében
pedig intézkedéseket hoztak a szennyvíz elvezetésére egy erre a célra
kialakított csatornahálózaton keresztül. A latrinák is ebben az időszakban
terjedtek el, ekkor került rájuk a kényelmet szolgáló ülőke, amely hamar
felváltotta az addigi guggolós elhelyezkedést könnyítés közben. Ennek ellenére
i.e. körülbelül 100-ig az emberek a háztartási szennyvizet továbbra is az
utcára öntötték, amikor is egy erre vonatkozó rendelet az összes háztartást
kötelezte a szennyvízhálózathoz való csatlakozásra, amely hatalmas
fejlesztéseken esett keresztül.
Még egy elképesztő lépést tettek ekkoriban: elválasztották a ma
szürkevízként ismert folyadékot a szennyvíztől. Az elsőt, amely a fürdőkből és
termálfürdőkből származott, arra használták, hogy leöblítsék a nyilvános
latrinákat, amelyek időközben szociális találkozók színterévé váltak: rómaiak
élénk sokasága társalgott rajtuk, miközben könnyített magán.
Persze ebben az időben a higiénia fogalma nem foglalta magában a fertőtlenítést. A szennyvizet elsősorban kellemetlen szaga miatt igyekezték eltávolítani, és, nem tudván a vele járó fertőzésveszélyről, a Tiber folyóba továbbították.
Kép - Felső osztálybeli házi latrina, amely öblítésére a privát fürdők
által elhasznált víz szolgált. © Ángel Morillo. Archeológus.
A mocsok korszaka
A római kori fejlesztéseket a középkorban egyszerűen elfelejtették. Alig
néhány város őrzött meg valamit a római csatornahálózatból, mint például
Párizs, ahol sajnálatos módon a városias terjeszkedés szintén felemésztette
azokat. A fallal körülvett városok higiéniai célt szolgáló létesítményként
egyedül trágyagödröket ástak, amelyek pillanatok alatt megteltek.
a lakosság így az utcára, esetleg a városfalon kívülre öntötte minden
szennyvizét.
Az utcán hömpölygő szennyvíz miatt elszaporodtak a patkányok, és hamarosan
olyan járványok törtek ki, mint a kolera és a pestis, amelyek Európa középkori
lakosságának egynegyedével végeztek. Ennek ellenére nem születtek higiéniai
intézkedések. A városok mocskosak és orrfacsaróan büdösek voltak. A legtisztább
közegnek a falusi települések számítottak, ahol a lakosok elásták a
salakanyagokat.
Az arab finomítás
Európának ebben a sötét korszakában egyedül az Ibériai-félszigeten élő
arabok hoztak néhány higiénés intézkedést. Külön kezelték az esővizet, amely
alapvető életszükséglet volt, a szürkevizet, amely a háztartási tevékenységek
nyomán keletkezett, illetve a szennyvizet. Az arab lakosság, amely egy
kedvezőtlen éghajlat alatt élt, nagyra becsülte az esővizet, amelyet égi
ajándéknak tekintett, és féltő gonddal őrzött meg az erre kialakított
ciszternákban a későbbi felhasználásig. A háztartási szürkevizet az arra
kialakított csatornákban szállították el a házak teraszáról, míg a szennyvíznek
teljesen különálló csöveket telepítettek, amelyek egy erre a célre kialakított
emésztőgödörbe juttatták azt, ahová egyébként a szürkevíz is érkezett.
A reneszánsz paradoxon
A reneszánsz fejlődés a tudomány és művészet terén paradox módon nem járt
együtt a higiénia szerepének felértékelődésével, amely gyarkoaltilag
parkolópályára került, miközben a városok folyamatosan nőttek. A mocsok és a
vele járó elviselhetetlen szag majdnem az összes európai várost átjárta a 17.
században. Az emberek gyakorta könnyítettek magukon lakott területen belül a
szabad ég alatt, az emésztőgördrök folyamatosan tele voltak, és a lakosság
továbbra is az utcára öntötte a szennyvizét, amely a nyitott, szedett-vedett
csatornákon keresztül egyenesen a folyókba vitte a hulladékanyagokat.
A hidraulikai fejlesztéseket is csuopán a víz begyűjtéséhez és elosztásához
használták, egészségügyi intézkedésekhez azonban nem. Párizsban volt
leglátványosabban tetten érthető e paradoxon a 17. század közepére: miközben a
várost elárasztotta a mocsok, XIV. Lajos király megépíttette a Versailles
kastély híres kertjét, illetve a város legszebb kútjait és mesterséges
tavacskáit.
A londoni helyzet szintén ehhez hasonló volt ez idő tájt. Hiába kezdték a reneszánsz időszakot VIII. Henrik szigorú higiéniai rendeleteivel, a város bűzlött, és számos emésztőgödör szivárgott lakott területen belül. A modern toalett elődje ekkoriban terjedt el a város előkelőbb részein. John Harrington találmánya egy tartályból használt vízzel öblítette le a latrina tartalmát, amelyet utána elszállított egy közeli emésztőgödörbe. Azonban ennek elsődleges célja is a kellemetlen szagok kiküszöbölése volt, a mocsok és fertőzések közötti közvetlen összefüggést a 19. század közepéig nem sikerült teljesen megérteni.
kép: Sir Harrington lehúzható toalett modellje, 1596
A kolerától a modern egészségügyig
A londoni helyzet 1830-ra elviselhetetlenné vált. Az iszonyatos bűzön túl,
amely a városból áradt, több esetben tört ki kolerajárvány, amely hatalmas
halálozási aránnyal járt. 1847-ben az egyik járvány alatt egy angol orvos, John
Snow, aki életét a járványok kutatásának szentelte, rájött, hogy a
kolerajárványt a szennyvízzel keveredett ivóvíz okozza. Elméletét hamarosan
alátámasztotta, hogy azokon a területeken hatalmasodott el leginkább a járvány,
ahol korábban bezárták a szivattyúkat.
Néhány évvel később Louis Pasteur bebizonyította John Snow elméletét,
miután a szennyvizet vizsgálva abban olyan mikroorganizmusokat talált,
amelyeket a kolerát és tífuszt okozzák. Ennek hatására sok minden megváltozott.
A 19. századtól kezdve számos országban különböző törvényeket vezettek be a
szennyvíz kezelésének szabályozására, limitálták az emésztőgödrök létrehozását
olyan helyeken, ahol a csatornázás nem volt megoldott, helyettük meg
szennyvízülepítő tartályokat installáltak, amelyek sokkal biztonságosabbak
voltak.
A következő esemény, amely radikálisan megváltoztatta a higiéniához való
hozzáállásunkat, a hamburgi tűzeset volt, amely 1842-ben elpusztította a város
egynegyedét. A rekonstrukció során új csatornahálózatot is installáltak, amely
tengervizet használt az átöblítésére, és a környező épületek lefolyóin
keresztül szellőzött. A rendszert helyi üzletemberek finanszírozták, hamarosan
pedig ennek példájára más európai és amerikai városok is építkezésbe kezdtek.
A mikrobiológia előrehaladtával a szennyvízkezelő rendszereink is
fejlődésnek indultak a 19. század végén. 1914-ben Edward Arden és William T.
Lockett felfedezték az eleveniszapot, azt a biológiai szennyvízkezelési módszert,
amelyet a mai napig használunk.
Az ipari fejlődéssel azonban egy új kihívással kellett szembenéznünk: a
kémiai szennyezéssel. Ezáltal hiába haladtunk az organikus szennyvíz
kezelésével, az ipari létesítmények súlyos mértékben kezdték el szennyezni a
folyókat és az óceánokat különböző nehézfémekkel, növényvédő szerekkel,
műtrágyával, stb.
A 70-es években kezdtük el felismerni ezt a helyzetet. Ennek ellenére a mai napig a fejlődő országok elhasznált vizének 90%-a nincs kezelve. a WHO közleménye szerint csupán ebből kifolyólag évente 1,8 millió 5 év alatti gyermek hal meg minden évben, azaz 20 másodpercenként egy. Sajnos még mindig nem sikerült megnyernünk a harcot, amely több, mint tízezer évvel ezelőtt kezdődött.
Kép: 1887-hez nyomat, amely a szennyvíz a tömítetlen csőrendszerek
keresztüli ivóvízbe történő szivárgásának veszélyeit mutatja be
Forrás: https://www.wearewater.org